God of War: Sons of Sparta (PS5, PSN) 

God of Hype.

Ott ültünk az év első State of Play adása előtt, már lassan a prezentáció végén tartottunk, amikor megérkezett a nagy durranás, a „Csak még egy dolog”. Felsejlettek az oly jól ismert római számok, egyértelműé téve, hogy kopasz, bosszúszomjas hősünkről lesz szó, ami mindig öröm, ám a trilógia felújítását bejelentő szekcióval még nem értek véget a meglepetések. Az elmúlt időszakban több pletyka is terjengett az éterben egy egyiptomi utazásról, oldalnézetes formuláról, szóval épp ideje volt tiszta bort önteni a korsóba. És ekkor nem csak az előzetese érkezett meg a God of War: Sons of Spartanak, de ezzel párhuzamosan maga a játék is megjelent. 

Ami már az első képkockák során megosztotta a közönséget: minden zavart tekintetű bizonytalankodóra jutott egy somolygó rajongó, akinek kifejezetten tetszett ez az új megközelítés és akiknek elég is volt ennyi. Az ismerősi körömben is volt olyan, aki azonnal kattintott a vásárlás gombra, hiszen ”Kratos”! Én egészen addig tartottam a távolságot, amíg meg nem érkezett a kérdés, hogy tesztelném-e a játékot, és ezen a ponton már nem volt mese, ideje volt megismerkedni a vörös csíkos karakter gyerekkorával.

Bizony, ugyanis a SoS Kratos és testvére, Deimos kezdeti lépéseit meséli el, tehát legfeljebb egy-egy személyiségbeli vonásában lesz ismerős a karakter, de még messze nem az a vérgőzős félisten, akivel annyi mindent megéltünk. A történet kisebb küldetésekkel veszi kezdetét, majd egy elveszett fiú nyomába szegődve bontakozik ki az egyre mélyebb és a végére egészen megható cselekmény. Menet közben szinte folyamatosan narrálják az eseményeket, ha épp nem a testvérpár diskurál, akkor hősünk és lánya, Kalliopészavait halhatjuk, merthogy alapvetően egy apa-lánya mesélés elevenedik meg szemünk előtt. Spárta Szelleme ráadásul rég nem hallott orgánumán szólal meg, ugyanis sok-sok év után ismét TC Carson szinkronizájla. 

Itt el is kezdenék akadékoskodni kicsit, ugyanis a játékmenet szempontjából kissé ellentmondásos a testvéri szál narratívája. Egyedül haladunk a pályákon, de amikor történés van, esetleg egy fontosabb helyszínt vagy személyt látogatunk meg, kisöcsénk már ott vár ránk, hogy a rövid szóváltást követően azonnal ki is fusson a képernyőből. A kilométerek és szörnyetegek gyűrése közben is sűrűn beszélgetnek a srácok egy speciális szobor fejének használatával, tehát Deimos folyamatosan jelen van a történetben, még akkor is, ha épp nem áll mellettünk, de ahogy akcióra kerül a sor, ő biztos, hogy nem lesz sehol. Kivéve egyes boss fightoknál, ami kellemes emlékeket idézhet a Ghost of Sparta rajongóinak. Mindenesetre, ugyan végig együtt haladunk, mégis folyamatosan külön és emiatt erősen disszonáns volt az élmény, mint ha nem tudták volna eldönteni, hogy most akkor egyszemélyes vagy coop játékot szeretnének fejleszteni. Kétfős játékra egyébként van lehetőség, de csak a kampány befejeztével megnyíló challenge módban.

De nézzük, miről is van szó ebben a rendhagyó GoW kalandban. Egy vérbeli metroidvania vár ránk, szerteágazó pályákkal, amik jelentős részét csak idővel tudjuk felfedezni, ahogy összeszedjük a speciális tárgyainkat és felfejlesztjük felszereléseinket. Ezközben a mentési pontokon tudunk megpihenni, amik aktiválásával a legyűrt ellenségek is újrateremnek. Később rátalálnuk a kovácsra és más kereskedőkre, akiktől specifikus fegyvereket vagy ruhákat vásárolhatunk a nehezen összeharácsolt vörös gömbökért. Bizony, visszatértek a ládákból és legyőzött katonákból kinyerhető színes valuták a klasszikus részekből, míg a menü dizájnja inkább az új duológiát követi, szóvali igazi válogatáskazi lett ez a kis görög kiruccanás.

A régiók elegánsan vannak egymásba fűzve, Spártától a csatornákon át egészen a Tajgetosz csúcsáig eljutunk és még tovább, ráadásul mind saját színvilággal és hangulattal bír, ami sokat dob a változatosságon. Azt mondanom sem kell, hogy ellenféltípusokból is helyszínről helyszínre újabb csúfságokat lesz szerencsénk megismerni, tehát kihívásban nem lesz hiány. Már csak azért sem, mert még könnyű fokozaton is izzasztóak tudnak lenni az összecsapások, főleg, ha többen vesznek körül minket, erről viszont legfőképpen a gyengécske harcrendszer tehet.

Ezúttal egy szál ládzsánkra tűzzük majd ellenségeinket, amit három ponton tudunk testre szabni és elemeit egyenként fejleszteni. A sima ütéssel kombózni tudunk, illetve idővel egyre több speciális támadást is végrehajthatunk, amik eltérőek lehetnek a felszerellt lándzsahegytől függően. Ha viszont felénk közeledik a gyilkos penge, akkor elgurulhatunk vagy megpróbálhatjuk pajzsunkkal hárítani, amit jól időzítve még meg is akaszthatjuk a támadást. 

Ezen felül van egy távolsági támadásunk, valamint egy speciális ütés is, a Spartan Spirit, ami ugyan kisebbet sebez, de cserébe jobban kábít, illetve minimális életerőt is kinyerhetünk az ellenből. A harcnak így lesz egy körforgása: kalapáljuk a rémeket, amikből esnek a piros és sárga gömbök. A sárgák feltöltik a spirit csapást, így ha lecsökkent az életünk, akkor azt alkalmazva zöld bogyókat kapunk, amik kicsit felgyógyítanak. Erre nagy szükségünk is lesz, ugyanis a táborhelyek ritkán fordulnak elő, az élettöltő kristályok még ritkábban, az ugyanerre használható flaskánkat pedig csak több óra után kapjuk meg.

Talán leírva érdekesnek tűnhet mindez, de sajnos gyakorlatban elég alapvető mechanikák várnak ránk, amik nem teszik túl izgalmassá a játék első harmadában-felében ránk váró összecsapásokat. A szörnyek mozdulatait nehéz olvasni, valószínüleg a túl kis méret és túl pixeles grafika miatt, így én hamar elengedtem a hárítást és inkább a vetődést favorizáltam. Ez egészen addig működik, amíg neki nem ugrasz valakinek, akiről automatikusan visszapattan hősünk, persze némi sérüléssel. Ha bekerülünk a tömeg közepébe, másodpercekig tartó flipperezés következhet, miközben életerőnk csúnya lejtmenetbe kerül. Az is hihetetlen, hogy ha a szörny egy platform szélén állva vár ránk, egyszerűen képtelenek vagyunk felugrani, mert ahogy hozzáérünk, visszapattanunk róla. Az már csak apróság és valamelyest a zsáner sajátja, de ha a csetepaté hevében véletlenül kimegyünk a képből egy másik pályarészre, akkor visszatérve az ellenség teli életerővel néz velünk szembe, úgyhogy csak óvatosan az ugribugrival.

Ahogy elérünk arra a pontra, hogy valódi fejlesztéseket eszközölhetünk cuccainkon, már egy fokkal szórakoztatóbbá válik a bunyó és van, hogy elkap a flow, de mire elérjük ezt, már lehet, hogy eluntuk az egészet. Ezen a felfedezés segíthet és ez igaz abban a tekintetben, hogy itt is valódi sikerélményként élünk meg minden új eszközt, amivel megnyílnak addig elzárt területek. Ez inkább a stílusnak köszönhető, mintsem a SoS fantáziadús megoldásainak. Rengeteget fokunk caplatni oda-vissza, ugyanis a gyorsutazási pontokból nagyon kevés van és érthetetlen módon a fontosabb helyszínektől is távol helyezkednek el. A játék végén ugyan megnyílik az opció, hogy a tábortüzek között is lehessen teleportálni, de addig azért igen sokszor kell visszamennünk a térkép túlfeléről a kovácshoz egy-egy upgrade miatt.

Ezeken kívül időre menő kihívások, valamint bővületesen sok gyűjtögetni való vá ránk, amik egy része képességeinket és tulajdonságainkat tekintve valóban hasznos, főleg a templomokban leadható kegytárgyak, de emellett szinte bármit is csinálunk, ahhoz kapcsolódik egy kihívás sorozat. Az ellenfél mérgezése vagy fagyasztása, sebzés messziről, egy kígyó elkapása, kiemelt ellenségek legyűrése, mind-mind egy mellékküldetéshez vezet, amik tudatos követése persze opcionális, de a maximalisták felköthetik a gatyót.

Számomra vizuálisan a progi a több biom ellenére is egyhangúnak tűnt, amit a pixel-retro stílustól függetlenül is fantáziadúsabban ki lehetett volna aknázni, a 2007-ben mobiltelefonokra kiadott Betrayal pedig ne legyen hasonlítási alap, bár annak bizonyos elemei még jobban is néznek ki jelen cikkünk tárgyánál. Talán jobb lett volna egy látványosabb, látványosabb 2,5D-s megoldás, mert hiába mozognak nagyon szépen és folyamatosan a karakterek, rengeteg minden elveszik a lebutított grafikán, amiből a franshise sokkal többet érdemelt volna. Hazabeszélek, de hirtelen a hazai Mandragora ugrik be, aminek csodás, kézzel festett figurái lemásztak a képernyőről, itt viszont semmi ilyet nem éreztem. A hangok és zenék viszont rendben vannak, az aláfestőzenék a nagygépes kalandokat idézik. Többen szídták a gyerekek szinkronjait idegesítő mivoltuk miatt, de engem ez nem igazán zavart, nem rántott ki az élményből.

Ami viszont nagyobb gond, azok a hibák és bugok. Még ez a grafika is meg-meg tud reccenni olykor, ellenségek simán be tudnak akadni egy sarokba, de egy képernyőváltásnál konkrétan kifagyott a cucc. Értem én, hogy jó dolog a semmiből való megjelenés, de egy kis hibajavítást azért eszközölhettek volna. Emellett a magyar lokalizáció is hagy kívánnivalót maga után, nemhogy bizonyos szavak, de teljes mondatok maradtak angolul, de többször olvashatóak magyartalan vagy nem odaillő szövegek a párbeszédek alatt.

Bármennyire fáj ezt kijelentenem, de a Sons of Sparta egy teljesen közepes játék lett, egyszerűen semmi kiemelkedő nincs benne a címén kívül, ami persze garantál egy bizonyos számú extra eladást, de abban is biztos vagyok, hogy a rajongók többsége nem egy gyerekkori történetet szeretett volna átélni és az igazat megvallva, mikor a kopasz kis csenevész kölyköt figyelem a képernyőn, mindenki eszembe jut, csak Kratos nem. De ha eltekintek a címtől, a játék első fele így is annyi türelmet követel meg, amiért cserébe a már jobban csúszó második etap nem biztos, hogy nyújt annyit, hogy egyértelműen megérné a gyötrődést. Megnézve a Mega Cat Studios portfólióját, egyszerűen ötletem sincs, hogyan és mivel nyerték meg ezt a projektet, azt viszont egyértelmű, hogy attól függetlenül, hogy erre vágytak-e a rajongók vagy sem, lehetett volna ezt bizony jobban is csinálni. 

(A játékot a PlayStation Magyarország biztosította tesztelésre. Köszönjük!)