Graven (PS4, PS5, PSN)

Túl rövid az élet.

A Slipgate Ironworks csapata az előző játékukkal nem lopta be magát a szívembe, így félelemmel vegyes érdeklődéssel figyeltem, hogy következő munkájuk, a Graven bebizonyítja-e, hogy a legutóbbi projektjük csak egy kisebb fiaskó volt és van azért még bennük potenciál bőven. Már az előzetes képsorokat nézve is egyértelmű, hogy nem szándékoznak kilépni az eddig profiljukból és még mindig azt a célcsoportot célozzák, akiknek elég a pixeles grafika és a húsz évvel ezelőtti hangulat. Innen üzenném akkor a srácoknak, hogy ha ezek mögé nincs összepakolva egy normálisan működő és szórakoztató játék, és ennek hiánya nekik nem szúr szemet, akkor ideje lenne más munka után nézni.

Nem fogok kertelni, az egyik legnehezebb tesztalanyomon vagyok túl, mert rég láttam már olyan progit, ami ennyire utálná a játékosát. A hosszúra nyúló bevezetés a csónakázással szeretné felidézni bennünk a Half Life-ot, de miután partot érünk a bűzlő mocsár ölelte város kikötőjében, nagyon hamar rájövünk, hogy a két játék nagyon más súlycsoportban van. Egy ház falára tűzött papírfecni és a kapuőr sörzamatú mondatai igyekeznek mutatni egy hozzávetőleges célt, miszerint először a közelben lévő kazamatát lenne ildomos meglátogatnunk. Később sem lesz tisztább a helyzet, aktuális küldetésünk felé csak ködösen fogalmazott naplóbejegyzésünk fog terelgetni, már amennyiben jól értelmezzük sorait.

Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy keservesen hosszúnak tűnő perceken keresztül rohangálunk a pályán, reménykedve abban, hogy a sarkon túl lesz valami ajtó, ami kinyílik, és akkor végre jó felé fogunk menni. Ne aggódjatok, kezünk azért nem lesz teljesen elengedve, néha említenek egy égtájat, ami felé érdemes elindulni. Ez csak azért éreztem kicsit kevésnek, mert sem iránytű, sem térkép nincs a cuccban. Úgyhogy továbbra is próbálunk arra orientálódni, amerre eddig nem jártunk, kulcsokat keresni, rejtvényeket megoldani és persze harcolni.

Ti is azt hittétek, hogy ez egy Heretic/Hexen féle kis shooter lesz, kellő módon depresszív környezetben? Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm, de mindannyiunkat átvertek. Bár a csihipuhi jelen van, de csakis arra szolgál, hogy a következő célunk keresésére áldozott drága időnket némiképp feldobja. Eleinte még nem is vészes a kihívás, botunkkal kólinthatjuk fejbe a felénk csoszogó csőcseléket, később pedig, ahogy egyre combosabb és agilisabb rémségek rontanak majd ránk, arzenálunk is folyamatosan bővül majd. A kovácsnál is fejleszthető pallosok, nyílpuskák és buzogányok várják, hogy megkaparintsuk valamennyit, de ezek mellett egy mágus kódex is kezünkbe kerül, amit utunk során bővíthetünk majd különféle varázsigékkel.

Végre egy ötletes játékelem, amivel olyan, deszkákkal bezárt ajtónyílásokon tudunk átjutni a tüzet használva, amik mellett más címben simán elsétálnánk. Vagy a villámmal elindított gépezetek, amik felhúzzák a hatalmas vaskapukat. Harcra is lehet használni, de körülményesebb annál, mint amennyire hatásos, így, ha szorul a hurok, érdemes inkább egy célszerszámhoz nyúlni. Túl szép lenne, ha ez is jól működne, úgyhogy elárulom, ennyire rossz, PC-portos megoldást már rég tapasztaltam. 

Minden tárgyat, amit tervezünk használni a későbbiekben, ki kell pakolnunk a képernyő alján látható kis listába, aminek fix férőhelye van. Egy HP poti egy rubrikát foglal el, egy nagyobb nyílvető kettőt. Már eleve ennek a menedzselése is megér egy misét, de hogy ezek között a balra-jobbra nyíllal tudunk válogatni, az valami katasztrófa. Persze billentyűzettel egyszerű, mert minden ilyenre jut egy gyorsgomb, de konzolosoknak nem jár ilyen luxus. Ha nagy a majré, marad a pánikrohamba fulló scrollozás a cuccok között, ha éppen a kétkezes kardtól legmesszebb lévő helyre pakoltuk az életelixírt.

Távolsági fegyvereinkhez ugyan sűrűn találunk lőszert, az összetűzések során mégis olyan gyorsan fogynak ki, hogy sosem érezzük majd úgy, mint a régi nagy klasszikusokban, hogy „akkor most mindenkit kinyírok a p…”, ehelyett folyamatos ügyeskedésre kényszerülünk majd. A közelharc, ahogy a futás is, zabálja az erőnlétünket, így azzal is csínján kell bánni, ráadásul ez csak akkor jön jól, ha kevesen állnak velünk szembe. 

Tehát sűrűn el fogunk patkolni, ezt nem is szépítem, így érdemes a nehézségi szinttel játszva könnyíteni életünkön, ellenkező esetben némi aranytól megszabadítva ébredünk a legutóbbi mentési ponton. Ezek véletlenszerűen helyezkednek el és mindig tudni fogjuk, ha találtunk egyet, mert úgy beakad tőle a cucc, hogy azt hihetjük, ki is fagyott az egész. Ennél jobban nem gondoltak bele a tervezők az újraéledésbe, ami azt jelenti, hogy simán magunkhoz tudunk térni egy falunapi tömeg közepén, ami hamar kihatással lesz aktuális egészségi állapotunkra. Na meg a pszichésre is.

Ilyen esetben egyébként nem élednek újra az ellenfelek, illetve, ha ügyesek vagyunk, el is tudunk futni mellettük, szóval viszonylag hamar tudjuk folytatni rosszul alakult kalandunkat. Nem úgy, ha esetleg bátorkodnánk kilépni a játékból. Ilyenkor bizony a központi területként funkcionáló város főterén ébredünk, akár kilométerekre a legutóbbi helyzetünktől. Az összes csúnyasággal együtt. Hát nem csodálatos? 

Mi maradt? A retro kinézet? Komolyan? Ez a nagy truváj? Ez már az Phantom Furynál is kevés volt, úgyhogy nem fogadom el ellenérvnek az eddig felsorolt gyengeségekkel szemben. Mondjuk ennek a magasfelbontású, de folyamatosan beszaggató pixeles grafikának a teljesítményére egyébként sem lennék büszke. Ellenben az tetszett, hogy püfölés közben a páncélozott csontvázakról darabokban hullik alá a felszerelés. A hangzásvilág szintén rendben van, azt megadom nekik, sokat dobnak a hangulaton a sejtelmes és baljóslatú dallamok.

A kezdő, lápokkal borított, rothadó városon túl egy havas vidék és egy kopár sivatagi táj vár még ránk a közel 10-12 órás sztori során. Azt mondják legalábbis, ugyanis az első biom vége felé közölte a játék, hogy akkor az egyetlen, automatikusan kezelt mentésem a semmivé lett, így a következő checkpoint után kint találtam magam a főmenüben, ahol hívogatóan csillogott a New Game felirat. Ezen a ponton, egy mély levegő kifújása után pedig befejezettnek tekintettem a tesztelést. Túl rövid az élet.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)