I Hate This Place (PS5, PSN)

Utálni nem tudtam, de szeretni sem.

Képregényadaptációból nem egy, nem kettő van, ezek túlnyomó többsége viszont kimerül a szuperhősös műfajban. Pedig nem csupán Marvel és DC képregények léteznek Pókemberrel és Batmannel, hanem sokféle más széria és történet is. Idehaza a mainstream képregények bár többnyire kaphatóak a hazai kiadóknál, a műfaj Magyarországon jóval kevésbé kelendő, mint például Amerikában, így az egyedibb kötetek ritkán jutnak el hozzánk. Ilyen az I Hate This Place című sorozat is, amiről – ha nincs az azonos című játék – valószínűleg nem is hallottam volna, hacsak nem bújom célirányosan az internetet horror comicok után. Ilyet pedig viszonylag ritkán szoktam csinálni. 

A 2022 és 2023 között futó tíz kötetes szériát Kyle Starks készítette, és Eisner-díjra is jelölték miatta (és még 3 másik képregénye miatt), ami meglehetősen rangos elismerés a comic világban. Az alkotó Marvel, DC és Rick and Morty képregényeken is dolgozott, így ez, valamint a többszörös Eisner-jelölés azért sejteti, hogy az I Hate This Place egy kellően érdekes sztori: kérdés, hogy stílusa kompatibilis-e ahhoz ,hogy videojáték formájában is testet öltsön. A Broken Mirror Games (ami a Silent Hill 2 remake-ért is felelős ex- Bloober Team-dolgozókból állt össze), valamint a Rock Square Thunder azonban megkísérelte adaptálni, felemás végkimenetellel.

Az alkotás nem egy az egyben dolgozza fel a képregény történetét, de hasonló sztorit mutat be. Főszereplőnk Elena, aki visszatér egykori otthonába, az elátkozott Rutherford Ranchre barátnőjével, Louval. Elena gyerek volt még, amikor édesanyját rejtélyesen elrabolták, és most azért jött vissza másodmagával, hogy kiderítse, pontosan mi történt. Ebben segítségére van említett barátnője, aki egy szertartást hajt végre, hogy a település sokak által istenként tisztelt entitása, a The Horned Man útmutatását kérjék. Ahogy az a legtöbb horror-sztoriban lenni szokott, a szertartás balul sül el, és Lounak is nyomva vész – Elena pedig szívhatja a fogát, hiszen eredeti céljának elérése mellett barátnőjét is meg kell találnia egy nagyon nem barátságos hangulatú tanyán.

A felvázolt premisszát, valamit az arra épülő történetet egy izometrikus nézetű túlélő horror keretein mutatja be a játék, vegyítve a műfajra jellemző elemeket a sok mókában oly népszerű craftolós mechanikával. Céljaink elérésében kultista mutánsok és egyéb beteg laborszökevények, megfertőzött szarvasok és túlméretezett pókok igyekeznek ellehetetleníteni, amikkel bár felvehetjük a harcot, a móka a legtöbb esetben inkább a lopakodás felé terel minket. Úton-útfélen különböző karakterekbe botlunk, akik az első találkozás után rögtön kiosztanak nekünk pár feladatot, amiket javarészt olyan sorrendben oldhatunk meg, ahogy jónak érezzük. 

Az I Hate This Place azonnal felhívja magára a figyelmet látványvilágával: a 80-as évek esztétikáját a képregényrajzok ihlette cel shading grafikával vegyíti. Nagyon kreatív megoldásnak találtam, hogy nemcsak a történetet, de a képregény vizuális sajátosságait is adaptálták. Még arra is figyeltek, hogy a karakterek szövegbuborékokban kommunikáljanak (szinkronhang megléte mellett), és a mozgásukat leíró hangutánzó szavak, mint a „squelch, thud, thump” is érzékeltessék az egyes neszeket, valamint azok erejét. Ezek persze inkább hangulati elemek, hiszen a játékban mindent hallani, míg egy képregényben, ahol a hangokat fonetikailag kell imitálni, nyilván nem.

Nagy kár, hogy a remek atmoszférára árnyékot vet a program borzasztó technikai állapota. Már a megjelenés előtti build tesztelésekor gyanús volt, hogy a képkockasebességet 30 FPS-ben maximálták, de gondoltam oké, majd megjelenik a játék, és szabadjára engedik a teljesítményt. Hát a francokat. A patch valóban jött, a korlátot a 60-as értéknél felállítva, csak az a baj, hogy annyira optimalizáltalan, hogy még a PS5 Pro konzolom se volt képes tartani ezt fixen, sőt, nyílt terepen folyamatos mikrolaggok okoztak „horrorisztikus” élményt a szörnyek helyett. 

Bár túlélő horrorként aposztrofálják a készítői, az I Hate This Place inkább egy survival light cucc, messze attól, ami általában eszébe jut a játékosoknak a műfajról. Bár az ellenségeink általában elég szívósak, a játékmenetbe egyáltalán nem illő crafting mechanika miatt szinte sosem limitáltak az erőforrások. Oda hát a jóleső feszültség, és szükségtelen a taktikázás, hogy az ember harcoljon vagy inkább spóroljon a lőszerrel. Persze a töltények, ételek és egyéb cuccok elkészítéséhez nyersanyagok kellenek, és azok nem teremnek minden bokron, de nem is olyan ritkák, hogy ne lehessen könnyűszerrel térdre kényszeríteni a ránk rontó ocsmányságokat.

Tennivalóink elintézésében Elena korgó gyomra is próbál minket korlátozni – az életerő- és állóképesség-csík mellett figyelnünk kell az aktuális jóllakottságunkat mutató állapotjelzőre is. Ugyanis, ha Elena éhes, nem képes futni és a harcban is kevésbé fókuszált. Az ötlet jó, a kivitelezés kevésbé, hiszen nagyon könnyen meg lehet termelni a zöldségeket a tanyán, amit aztán a tűzhelynél el is lehet készíteni, a készételt elfogyasztva pedig Elena újra erőre kap – de utunkon gyakran találni konzervbabot, chipset és egyéb finomságokat is. Ahogy a lőszerhiány, úgy az éhenhalás veszélye sem fenyeget minket – hiányzik tehát a korábban említett feszültség, amit egy jó túlélő horror kiváltani hivatott, hiszen erről szól a műfaj. A fejlesztők ráadásul szándékosan úgy alakítottak ki több helyszínt is a játékban, hogy lopakodásra késztesse a játékost, de mivel jócskán fel lehet halmozni a lőszert, ételt és gyógyító cuccokat, az árnyékban való halk közlekedés teljesen okafogyottá válik, ellentmondva a móka szabályrendszerének.

A történetmesélés az itt-ott fellelhető iratok és levelek mellett átvezető jelenetekben zajlik. Utóbbiak annyira esetlenek, amilyet még az alacsony költségvetésű indie játékok között is ritkán látok. Az egy dolog, hogy az amatőr szinkronnal felolvasott párbeszédek többségében unalmasak, de ezt még meg is fejeli egy bődületesen gagyi animáció is – vagy kis túlzással mondhatnám azt is, hogy az animáció hiánya. Az éppen beszélő szereplő mindössze a karjait tárogatja és bólogat, mint a Lada műszerfalán a kutya. A PS1 érában még elfogadható volt, ha egy játékban a karakterek testbeszéde ennyiben merült ki, bár már akkor is volt program, ami magasabbra helyezte a lécet. Indie és alacsony költségvetés ide vagy oda, ennél profibb és kreatívabb eredményre lenne szükség, pláne úgy, hogy a móka egyéb részei azért megütik a manapság elvárható szintet.

Sajnos az I Hate This Place egy kihagyott ziccer. A zseniális látványvilággal megteremtett hangulat remek kiindulópont, és emiatt még azt is el lehetne nézni neki, hogy nem adja meg a megígért túlélő horror élményt, de a technikai problémák és az említett amatőr megoldások kirángatnak a játékból, hiába húzna befelé a 80-as évek vibe-ja, meg a retro képregény stílus.

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)