Ninja Gaiden 2 Black (PS5)

A nindzsa Unreal Engine 5-ben is halálos.

A nindzsákról ha sokat nem is tudunk, annyit biztosan, hogy a feudális Japán árnyharcosaiként meglehetősen kellemetlen meglepetésben tudták részesíteni célpontjaikat. A Koei Tecmo pont így húzott – szerencsére kellemes – váratlant a Ninja Gaiden II Black formájában, amit nem csak bejelentettek január 23-án, hanem azzal a lendülettel mindenki számára elérhetővé is tettek. 

A marketing és a hype-gőzös csúcsra járatásának nyilván óriási jelentősége van egy játék eladási adataira nézve, de nem szabad lebecsülni a meglepetés erejét – bejelentették és egyből elérhető? Miért is ne akarnék egyből ráugrani? 

A méltán népszerű hack & slash széria azonban már a negyedik számozott résznél tart hamarosan (ezt is bejelentették az NG2 Black mellett, bár ezt idén őszre), szóval akkor mégis mi is ez a Ninja Gaiden II Black, és miért… fekete? Nem, nem azért, amiért az Ubisoftot szanaszét cincálják az Assassins Creed Shadows főhőse miatt – amúgy jogtalanul, de ezzel bővebben majd foglalkozik az AC Shadows tesztjében a kolléga, ha akar.

Visszatérve az NG2-höz: pont azért Black, amiért volt már Sigma is. Ez egy új verziója a játéknak, amire mondanám, hogy definitív, de ez nem egészen állja meg a helyét, és rövidesen érteni is fogjátok, hogy miért. 

Az első kiadás – az original Ninja Gaiden 2 – 2008 júniusában jelent meg Xbox 360 platformra, és csak több mint 1 évvel később, 2009 októberében érkezett meg PlayStation 3-ra, de pro-kontra jelentős változásokkal. A PS3-ra kiadott Ninja Gaiden Sigma 2 bár három fejezettel, 3 hölgy mellékkarakterrel és ugyanennyi főellenséggel, valamint Team/Tag Mission játékmóddal és egyéb funkciókkal többet tartalmazott az eredeti kiadásnál, de rendesen visszavett a vér mennyiségéből, és a végtagok, fejek sem szakadtak már le a helyükről. Ennél viszont frusztrálóbb változás volt, hogy az egy harci szegmensben egyszerre megjelenő ellenfelek számát jelentősek redukálták, holott a játékmenetet épp arra tervezték, hogy egyidejűleg kelljen bucira verni egy tucatnyi ellenfelet. A nehézség tehát indokolatlanul könnyűvé vált azzal, hogy kivették a gameplayből a kihívást.

Az eredeti X360-as és a PS3-mas kiadások voltak a Black megjelenéséig a legemlítésreméltóbbak, mert bár ezek után még két alkalommal – 2013-ban PlayStation Vita-ra, 2021-ben a Ninja Gaiden Master Collectionben PS4-re – kiadták a SIgma 2-őt, ezek a PS3-as verziótól nem tértek el szignifikánsan.

A tesztalanyom tehát az ötödik kiadás a második részből, és emiatt nem hülyeség arra a következtetésre jutni, hogy akkor biztos ez a legteljesebb, mindent is tartalmazó verzió. Hát, nem az. Ezért említettem feljebb, hogy a definitív jelző nem állja meg a helyét, hiszen bár tartalmát illetően a Black a Sigma 2-őn alapul, a három főellenségből kettőt kivágtak, kevesebb kosztüm érhető el a karakterekhez, hiányzik a Ninja Race és a Ninja Cinema mód, az online ranglista és az szintén online kooperációs játék lehetősége is. 

A móka némiképp azért kompenzálja a fenti hiányosságokat az újraalkotott grafikával, ami annyira jól néz ki, hogy megértem, hogy egyes játékosok lányos zavarukban nehezen tudják eldönteni, hogy akkor ez most egy remaster vagy remake. De nyugi, Kaitou segít: alapvetően ez egy remaster, hiszen nem gondolták újra a játék olyan core elemeit, mint például a sztori, vagy a játékmenet, a grafikához viszont jóval nagyobb mértékben nyúltak annál, mint amit megszoktunk a remastered kiadásoknál, ahol sok esetben a tupírozás kimerült a magasabb felbontásban, részletesebb textúrákban, magasabb képkocka számban. 

Nagyon komoly munkát fektetett a japán csapat a megjelenésbe. Új grafikus motort pakoltak a cucc alá, az eredmény pedig magáért beszél – nézzétek csak meg a csatolt képeket. A Team NINJA a korunk egyik legfejlettebb, de egyben legerőforrás-igényesebb grafikus motorját, az Unreal Engine 5-öt alkalmazta, benne a Lumen nevű teljesen dinamikus globális bevilágítást biztosító modullal, és a Nanite nevű virtuális mikropoligon-geometriarendszerrel. 

Fantasztikusan néznek ki a karaktermodellek, a rahedli tükröződő felületről csak úgy verődnek vissza a fények, és ez jelentősen támogatja az amúgy is remek hangulatot. Mindezt teszi úgy a játék, hogy 4K kimeneti felbontást célozva, megingathatalan 60 fps sebességgel fut. Sőt, adott az opció arra, hogy a képkocka limitet kitoljuk 120-ra, ebben az esetben azonban a képminőség jelentősen gyengébb – 4K helyett csak 1080p a felbontás, ami mellett sem a PS5 Pro, sem az alap PS5 nem tudja tartani a fix 120-as számot. A képkockák számának folyamatos változása apró szaggatásokat is eredményez attól függetlenül, hogy a VRR opció ki vagy be van kapcsolva (erre alkalmas megjelenítőknél), így ennek használatát nem javaslom. Ezen kívül viszont nem tapasztaltam anomáliát – nincs csúnya LOD pop-up, minden időben és jól jelenik meg.

Ami tehát az alkotás grafikáját illeti, az eredmény pompás, viszont máshoz nem igazán nyúltak a fejlesztők, pedig lett volna mit még kicsit helyrepofozni. Mielőtt erre rátérek, az új érdeklődők kedvéért gyorsan ejtek pár szót a történetről, ami bár van, de alig éri reflektorfény.

Főhősünk Ryu Hayabusa, a Sárkány Nindzsák leszármazottja, a Sárkány Kard jelenlegi viselője – klasszik férfi főhős: csöndes, de halálos. Az első rész eseményei után nem sokkal egy CIA ügynök, a zavarba ejtően nagy mellekkel rendelkező Sofia érkezik Tokióba, aki Muramasanál, a kovácsmesternél érdeklődik Ryu hollétéről. Több se kell az ellenséget jelentő Fekete Pók Nindzsa Klánnak, lecsapnak és elrabolják az attraktív hölgyeményt, az akcióról főhősünk pedig éppen, hogy csak lemarad – ám Ryu tökös fiú, így azonnal utánuk is ered. A baj azonban nagyobb, mint elsőre tűnt – megtudja, hogy az ellenség megtámadta faluját, édesapja, Joe Hayabusa pedig ádáz harcot vív a Fekete Pókok vezetőjével, Genshinnel, aki Elizébettel, a szörnyek királynőjeként és a „Vér” uralkodójaként a Hayabusha Klán által őrzött Démon Szoborra pályázik, hogy feltámasszák az Ősdémont. Nyilván sikerül is a szobor elrablása a mocskoknak, ezzel pedig Ryu világkörüli útra kényszerül indulni, hogy visszaszerezze azt, amit családja őrzött.

Jócskán van kreativitás és fantázia a történetben, de a játék annyira akcióközpontú, a harcok pedig annyira élvezetesek, hogy alig van lehetőségünk elmerülni a cselekményben. A történetmesélés az átvezető videókban zajlik javarészt, ezek a cutscene-ek egyébként a látványosságuk mellett epikusak és izgalmasak – pure cinema, ahogy a művelt angol mondaná.

A játékmenettel, ahogy említettem, alig babráltak valamit, és ez nem is feltétlen baj. Ez egy tipikus 2000-es évek végi akciójáték, ahol lineáris pályákon A-ból B-be kell eljutni, az úton pedig változó ütemben és intenzitással támadnak ránk ellenségek. A velük szemben folytatott harcok jelentik a móka kvintesszenciáját, nem beszélve a mini- és főellenség csatákról. Többfajta kézi és távolsági fegyverrel darabolhatjuk fel ellenfeleinket, hogy aztán vérben, fejekben és végtagokban ússzon a képernyő – esküszöm, ennyi húst a bolognai ragus pizzátokon nem láttatok még. Sárkány Kard, dupla kard, tonfa, karmok, lándzsa, óriási kasza, számszeríj, kézi ágyú, és akkor még nem is említettem a Nimpo varázslatokat, amiknek kivitelezése limitált, de bizonyos pontokon újratöltődő Ki energiát használnak fel egy komolyabb sebzést okozó csapásért vagy védelemért.

Összesen 5 nehézségi fokozat van – én normalon aprítottam a pincepörköltbe valót -, ebben akad egy ún. Hero Play Style nevű is, ami az abszolút kezdőknek szól, olyan segítségekkel, melyeknek köszönhetően jócskán csökken az elhalálozási arány. Sok esetben egyébként nem is a nehézség okozza a fűbe harapást, hanem a csapnivaló kamerakezelés. Rengetegszer rossz helyen van, és nem azt mutatja, amit kellene, nem látod tőle, hogy hogyan és kit csapkodsz, az ellenfeleket pedig még lock-olni sem lehet. Annyira 2008-ban ragadt ez a része a játéknak, hogy tulajdonképpen ellenség se nagyon kell ide, mert itt van nekünk ez a kókány megoldás, amit Ryu bicepszeinek és a lányok formáinak polírozgatása mellett igazán rendbe tehettek volna. 

A borzasztó kamerakezelés, és a tartalmi hiányosságok ellenére a Ninja Gaiden II Black egy fantasztikus akciójáték, amilyenre véleményem szerint óriási szükség van a 100+ órás, nyílt világú kalandjátékok, meg a kissé tucatosodott soulslike alkotások mellett. Ha máshoz nem is nagyon nyúlt a Team NINJA, a grafika átdolgozásába ölt munka érdeme elvitathatatlan – örömmel látnám az első és harmadik rész hasonló felújítását, és ezzel a véleménnyel talán nem vagyok egyedül. Őszig kell kibírni, akkor jön ugyanis a széria negyedik része – addig meg titkon remélem, hogy a Capcom a Dead Rising Deluxe Remaster után újra rákap a grafikai remake vonalra, és készít a DRDR meg a Ninja Gaiden II Black mintájára egy Devil May Cry remastert…

Éljenek a klasszikus akciójátékok!

(A játékot a kiadó biztosította tesztelésre. Köszönjük!)